2013. november 11., hétfő

Tovább felfelé

„Úton az alaptáborba” című bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy:

 „Egy idő után kezdett frusztrálóvá válni az alaptábor kényelme. A kellemetlen érzés indulásra sarkalt. Nekiindultam hát, hogy elérjem a következő tábort. Az úton már nem voltam egyedül. Több mint 20 társammal a hegyen, meneteltem előre.
Menet közben feltekintettem a csúcs felé és tudtam, éreztem pokoli nehéz út lesz.”

Márciusban az alaptáborban megpihentünk, de hamarosan indultunk is tovább. 2012 augusztusában visszatekintve az alaptábor felé csodás panoráma tárult elém. Már több mint 100 társam jött velem ezen a furcsa DXN-es „hegymászó túrán”. Messziről látszott, hogy színes társaság jött össze, minden tekintetben.

Voltak nagy lendülettel induló és gyorsan haladó társak, akik tudtam idővel elhagynak, megelőznek ezen az úton. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez verseny, így nemhogy nem éreztem irigységet kicsattanó erőnlétüket látva, hanem büszke voltam, hogy velem indultak és egy darabon együtt menetelhettem velük. Mindig azt gondoltam, bárhogy is alakul a csúcson úgy is találkozunk majd, így amikor elviharzottak mellettem csak megráztam a kezüket és jó utat kívántam nekik.

Voltak, akik lassan indultak és lassan is haladtak, de nagyon stabilan és megfontoltan. Ők nagyon masszív hátvéd csapatot alkotnak egy ilyen úton. A stabilitás egy ilyen csapatban, döntő jelentőségű a hosszú távú siker szempontjából.

Voltak szalmaláng társak is. Hatalmas lendülettel indultak, de pillanatok alatt feladták, mert elfáradtak. Ők azok, akik abban reménykedtek, hogy rövid idő alatt a csúcsra érnek. Amint rájöttek, hogy a csúcs elérése nem olyan egyszerű történet, mint remélték, megtorpantak és sokan vissza is fordultak közülük. Feladták egy életre. Haragot nem éreztem irántuk, hiszen mindenki a maga sorsának a kovácsa.

Voltak persze olyanok is (szerencsére kevesen) akik eljöttek a hegy lábához és azt gondolták valaki a hátukra kapja őket és felszalad velük a csúcsra. Ők hamar csalódtak és meg sem indultak felfelé. A hegy lábánál rá jön mindenki, hogy ezen a hegyen vannak, akik segítenek minket, de olyan sherpák akik a hátukon felvisznek nincsenek. Ezen a csúcson mindenkinek magának kell elérni a csúcsot, persze a csapat segítségével, de mégiscsak a saját lábán.

2012. október végére ezzel a sokszínű csapattal menetelve, eljutottam a következő táborba. Star Ruby lettem. Fáradt voltam, de boldog hogy sikerült. Közel 130-an követtek már, jöttek utánam, ki-ki a saját tempójában. Felemelő érzés volt hátratekinteni és látni a nagyszerű csapatot.

A tábor még szebb és kényelmesebb volt, mint az alaptábor. Úgy döntöttem, megpihenek egy darabig, erőt gyűjtök a következő menethez. Leültem tehát és pihentem.

2013 januárjában indultam csak tovább. A sok üléstől elzsibbadtak lábaim, amivel nehezebben és lassabban tudtam haladni, mint addig.

Nehezebben, mint addig, de haladtam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése